Oda egy újabb darab: 
Testből és lélekből: belőlem.
Téged a világ jónak hisz, 
de előlem nem rejted el, aki vagy.

Meg is dögölhetsz felőlem...

Nem sírok, mert vereség-szülte 
könnyeimen lehet, még Te sem nevetsz: nem győztél
Nem vagy több oldalba lőtt, vesztébe rohanó, vak őznél. 

S minden darab, amit hiába őriztem féltve,
mikor az álarcod összetört, 
utat talál a mélybe, 
ahonnan meggyötört démonok sikolya hallatszik. 

Egyre hangosabban és hangosabban...

Megszoktad, hogy amit mondasz, az van, 
és hogy a pokol, melyben elveszek, 
számodra csak elcseszett, hétköznapi nyomor. 

Az árnyékból kúsznak elő. 
Ezernyi véres szemű, sötétbe borult gondolat.
Gyűlnek, gyűlnek, körébünk ülnek, 
míg buzgón végzed a dolgodat. 

S ha az árnyak serege a szívünket eléri,
mind meghalunk. Ki így, ki úgy. 
De hidd el: megéri. 

És ahogy feletted állok majd, sötétlő szememben
láthatod: győztömben én sem nevettem. 
Mert mihez magam gyáva voltam, 
a démonok megtették helyettem...

Arra ébredek, ahogy leült. Na nem mintha amúgy nem figyeltem volna éberen. Én akkor is félig ébren vagyok, ha alszom. Ezért alszom szinte mindig. Mondhatjuk, hogy inkább csak felkeltette az érdeklődésemet. Igen. Ez  jó. Megszánom a figyelmemmel. A cselekvés ösztönös vágya rúg mancsra. Még nem tudja, hogy közelítek. Hiszen ebben vagyok a legjobb. Az álcázás mesterének is hívnak. Persze, nekem nincs terepszínű ruhám, meg színváltoztató pikkelyem. Az én rejtőzködésem a fürgeségben rejlik. Ha megfordul, ledermedek. Amikor visszafordul, folytatom. A fatákolmányán ül, lábait maga alá húzza, de a jobb nagylábujja lelóg. Ideális célpont. Fenekemet jobbra-balra megbillentve bemérem a prédát: hátsó lábaim megfeszülnek...TÁMADÁS!

Nevetnek rajtam
Hülyének tartanak, bolondnak, 
Ugyan, miért írok verseket folyvást egy halottnak?

Békéért - felelem - megváltást keresvén, 
hogy ha ennek vége, a tükörbe lesvén
ne a szörnyet lássam, ki egy görbe estén
bakanccsal gázol bátyjai testén. 

S többé ne kísértsen bús bakák éneke, 
melyből nem számít, hogy egy szót is értek-e, 
mert ezt hallani mindenki érdeke. 

Már látom: önnön gonosza lesz, ki
az éneklő torkot tőrével metszi, töltényét tarkókba ereszti
hazáért, Istenért, vagy csak mert úgy tartja kedve.
Véres kezével dicsekedve nem tudja: ez már sosem jön rendbe. 

S ha nem tudja, jobb, ha nem is jön rá soha:
a pusztítás veszélyes szerető; az ébredés gonosz mostoha. 

S én térden csúszva kérlek, szűnjön meg az ének, 
támadjanak fel az eltiport fivérek, 
kiknek temérdek szép napot és minden jót remélek. 

És érjen utol a hideg igazság, 
Kopasz fejemet golyók lyukasszák,
Testemen száz bakancs tiporjon,
gerincem recsegjen-ropogjon!

Gyilkos zsarnokot rettegve, félve
Távoli megmentőt remélve
emeljem kezem a magosba,
Úgy legyek a földre taposva.

DE NEM!

A holtak a földben maradnak:
Hidegen, nyirkosan, némán. 
Nem néznek büntetőn énrám. 
Ezt csak én vágyom magamnak. 

Engem senki sem bánt:
a harc már véget ért.
itt dobogó szív jár egy üres lélekért. 

Ők meg csak nevetnek rajtam, 
Hülyének néznek, és bolondnak, 
S én tovább írom a versem a halottnak,
Hideg, nyirkos, néma: meg már nem bocsát.

Fülemben hallom a holtak himnuszát.

A Rok-113 kísérleti vegyi fegyver volt, melyet nevéhez hűen kifejezetten a sziklakórházban rejtőzködő ellenállók kifüstölésére terveztek. A színtelen, szagtalan gáz hatása nagyjából ahhoz volt hasonlatos, amit a Raid rovarirtó szer tesz egy gyanútlan ízeltlábúval, ha nagy mennyiségben és közelről ráfújják. Vladiszlav "Patkány" Bogrov tudta ezt, hiszen részt vett a fegyver terveinek megszerzésére tett kísérletben. Amikor pedig a sziklakórház folyosóin strázsálva látta, ahogy a vele szemben sétáló orvos görcsös rángatózás közepette veti magát a földre, szinte gondolkodás nélkül fordult hátra és szaladt el az északi bejárat mellett kihelyezett gázálarcokig.