Nevetnek rajtam
Hülyének tartanak, bolondnak, 
Ugyan, miért írok verseket folyvást egy halottnak?

Békéért - felelem - megváltást keresvén, 
hogy ha ennek vége, a tükörbe lesvén
ne a szörnyet lássam, ki egy görbe estén
bakanccsal gázol bátyjai testén. 

S többé ne kísértsen bús bakák éneke, 
melyből nem számít, hogy egy szót is értek-e, 
mert ezt hallani mindenki érdeke. 

Már látom: önnön gonosza lesz, ki
az éneklő torkot tőrével metszi, töltényét tarkókba ereszti
hazáért, Istenért, vagy csak mert úgy tartja kedve.
Véres kezével dicsekedve nem tudja: ez már sosem jön rendbe. 

S ha nem tudja, jobb, ha nem is jön rá soha:
a pusztítás veszélyes szerető; az ébredés gonosz mostoha. 

S én térden csúszva kérlek, szűnjön meg az ének, 
támadjanak fel az eltiport fivérek, 
kiknek temérdek szép napot és minden jót remélek. 

És érjen utol a hideg igazság, 
Kopasz fejemet golyók lyukasszák,
Testemen száz bakancs tiporjon,
gerincem recsegjen-ropogjon!

Gyilkos zsarnokot rettegve, félve
Távoli megmentőt remélve
emeljem kezem a magosba,
Úgy legyek a földre taposva.

DE NEM!

A holtak a földben maradnak:
Hidegen, nyirkosan, némán. 
Nem néznek büntetőn énrám. 
Ezt csak én vágyom magamnak. 

Engem senki sem bánt:
a harc már véget ért.
itt dobogó szív jár egy üres lélekért. 

Ők meg csak nevetnek rajtam, 
Hülyének néznek, és bolondnak, 
S én tovább írom a versem a halottnak,
Hideg, nyirkos, néma: meg már nem bocsát.

Fülemben hallom a holtak himnuszát.