Oda egy újabb darab: 
Testből és lélekből: belőlem.
Téged a világ jónak hisz, 
de előlem nem rejted el, aki vagy.

Meg is dögölhetsz felőlem...

Nem sírok, mert vereség-szülte 
könnyeimen lehet, még Te sem nevetsz: nem győztél
Nem vagy több oldalba lőtt, vesztébe rohanó, vak őznél. 

S minden darab, amit hiába őriztem féltve,
mikor az álarcod összetört, 
utat talál a mélybe, 
ahonnan meggyötört démonok sikolya hallatszik. 

Egyre hangosabban és hangosabban...

Megszoktad, hogy amit mondasz, az van, 
és hogy a pokol, melyben elveszek, 
számodra csak elcseszett, hétköznapi nyomor. 

Az árnyékból kúsznak elő. 
Ezernyi véres szemű, sötétbe borult gondolat.
Gyűlnek, gyűlnek, körébünk ülnek, 
míg buzgón végzed a dolgodat. 

S ha az árnyak serege a szívünket eléri,
mind meghalunk. Ki így, ki úgy. 
De hidd el: megéri. 

És ahogy feletted állok majd, sötétlő szememben
láthatod: győztömben én sem nevettem. 
Mert mihez magam gyáva voltam, 
a démonok megtették helyettem...