A Rok-113 kísérleti vegyi fegyver volt, melyet nevéhez hűen kifejezetten a sziklakórházban rejtőzködő ellenállók kifüstölésére terveztek. A színtelen, szagtalan gáz hatása nagyjából ahhoz volt hasonlatos, amit a Raid rovarirtó szer tesz egy gyanútlan ízeltlábúval, ha nagy mennyiségben és közelről ráfújják. Vladiszlav "Patkány" Bogrov tudta ezt, hiszen részt vett a fegyver terveinek megszerzésére tett kísérletben. Amikor pedig a sziklakórház folyosóin strázsálva látta, ahogy a vele szemben sétáló orvos görcsös rángatózás közepette veti magát a földre, szinte gondolkodás nélkül fordult hátra és szaladt el az északi bejárat mellett kihelyezett gázálarcokig.

Talán így megúszhatja, gondolta, ahogy a súlyos szerkezetet a fejére húzta, és az első lélegzete sűrű párát csapott annak plexilapjaira. Talán túlélheti, ha nem lélegzett be eleget a gázból ahhoz, hogy az megölje. Persze - ami valószínűbb - hogy csak ahhoz nem lélegzett be eleget, hogy azonnal a földre essen. A jobb karjában hirtelen megránduló izom fáradtság okozta görcsre emlékeztette, és tudta, hogy utóbbi eshetőséget támasztja alá. Lehet, hogy egy perce sincs, de lehet, hogy pont van elég ideje, hogy elérje az irányítótermet, ahol minden adatot tároltak, műveleti tervektől a kémek személyazonosságáig, és ahová az ellenségnek kiemelten fontos nem eljutnia. Ha az ott lévők túlélték volna a vegyi támadást, már az egész kórházat a levegőbe repítették volna (már amennyire ezt egy sziklába vájt betonbarlanggal meg lehet tenni), és akkor a helyzet a lehető legjobban sül el.

Az informatika terem kiirtott személyzettel sem volt sokkal halkabb, mint alapvetően bármikor. Szedett-vedett számítógépek tucatjainak kerregése és egyetlen haldokló neonlámpa pattogása szűrődött csak be a gázálarc anyagán. Patkányt nem avatták be a kórház folyosóin végigvezetett önmegsemmisítő rendszer aktiválásának módjába, ennyire sosem bíztak meg benne, noha, számtalanszor bizonyította az ellenállás iránti lojalitását. Ha van, aki segíthet neki aktiválni a bombákat, az itt lesz, a kockák között, feltéve, hogy bármelyiknek is volt olyan szerencséje és lélekjelenléte, hogy hozzá hasonlóan életben maradjon. Ennek esélyei fokozatosan csökkentek, ahogy Patkány a számítógépek mellett a terem túlsó végébe igyekezett; egyesek a földön feküdtek, kitekeredett pózban, mások haját a monitorok pislákoló fénye festette kék-fehérre, ahogy fejük a billentyűzetre dőlt. Zseblámpájával utat világítva magának, tárgyilagosan lépkedett a hullák közt, mintha csak pocsolyákat kerülgetne. Ha itt nem talál senkit, megnézi még az ebédlőt, ami útba esik, ha ott sem, kénytelen lesz egymaga megpróbálni elvégezni a robbantást. Ez nehéznek nehéz lett volna, kockázatosnak viszont sehogy sem nevezhető, elvégre milyen veszélyekkel járhat egy önmaga elpusztítására tett kísérlet?  Vissza semmiképp sem fordulhatott. A terem túlsó végén már láthatóvá vált az átkötő folyosóra vezető kijárat. Motoszkálásra lett figyelmes,  valahonnan balról, két asztal közül. A zseblámpa fénypászmája hajtűkanyart vett és Patkány pillanatokon belül szemben találta magát a földön kuporgó informatikussal.

Megbizonyosodni az új tényező veszélytelenségéről a tapasztalt veterán számára nem tartott tovább egyetlen pillantásnál. Lámpáját lejjebb irányítva a kezét nyújtotta az informatikusnak. Teste megremegett, és az önkéntelen rángástól a mozdulat egészen színpadiasra sikeredett. A férfi habozott.

- Ki vagy?
- Vladiszlav. - válaszolt, összeszedve minden rá ragadt nyelvtudást - Patkány. Bocsánat, kalap marad - kopogtatta meg a maszkja oldalát mosolyogva.
- Betörtek... láttam a kamerákon, mielőtt lecsapták őket. Három egység, négy-öt fős halálosztagok. Golyót repítenek mindenkibe... a halottakba is.

A kis ember remegett, mint a nyárfalevél. Karját embriópózban a térde köré csavarva dülöngélt, feje úgy rángott, mintha idegrendszeri sérülése lenne. Patkány türelmetlenül körbenézett, majd megadóan fél térdre ereszkedett a férfi előtt.

- Neved, barátom?
- Zsolt.
- Rendben, Zsolt. Tudod használ magát megsemmisítő?
- Nem, nem-nem, akkor szabad csak az önmegsemmisítő rendszert használni, ha a legvégső védelmi fokozat...

Patkány a vállánál fogva nagyot rántott a férfin. Beletörődően nyugtázta, hogy izmai egyre kevésbé engedelmeskednek az akaratának. Elfojtott kiabálással vágott a szavába:

- EZ legvégső fokozat. Zsolt. Te meghalt, én meghalt. Lehet, mindenki meghalt. Nem választás. Kell megsemmisít adatok.

- Nem, itt nem találnak meg...
- Én megtalál.
- A legvégső védelmi fokozat csak akkor lép életbe, ha az ügyeletes tiszt...
- Ügyetlenes tiszt meghalt. Akar meghal hős, vagy akar meghal gyáva féreg?
- Én nem akarok, nem akarok...
- Zsolt - csitította el páni félelemtől bénult bajtársát, valamivel enyhültebb hangnemben folytatva - én fél. Nagyon igen. Bár erős kell lennünk. Te vagy erős ember. Agyad sokkal nagyobb, mint az enyém - folytatta, majd mélyebbre engedett hanggal, mintha külön gyakorolta volna, közel hajolt a férfihoz, és a szemébe nézve, minden akcentust ledobva annyit mondott: meg tudod csinálni.
- Fegyveresek...
- Meg tudod csinálni.
- Mindenkit...
- Meg tudod csinálni - csapta öklét a saját tenyerébe, mintha álmából próbálná felébreszteni az informatikust - meg tudod csinálni. Meg tudod csinálni - majd mikor látta, hogy amaz feleszmél tehetetlenségéből, két kezével felfelé intett, és érintés nélkül állította talpra. A férfi szemére ült köd hirtelen kitisztult, mint akiből az ördögöt űzték ki. A szeme görbüléséből Patkány mosolyra következtetett, vagy talán nevetésre.

- Woah?
- Woah!
- Indulás!

A lendület gyorsan végigvezette őket az első három folyosón, és csak ott kezdtek lassítani, ahol az ellenség érkezésére már fokozottan számítani lehetett. Én fedez, te átrohan - mutatott Patkány a velük szemben húzódó kórterem felé. Egy kicsivel is, de előrébb lesznek így. Zsolt, akit továbbra is fűtött a hirtelen kelt lelkesedés, még a mondat végét sem várta meg, egy szempillantás alatt átért, vállal az ajtófélfának csapódva. Belesett a kórterembe. Nem - szisszent fel Patkány - nem bemegy. Csak fedezék - mutatott végig az ajtóbeugrón. Miután pisztolyával pásztázva megbizonyosodott róla, hogy a folyosó még mindig tiszta, maga is elindult. A mindössze négy lépés alatt, melyet a kezdőpont és a cél között megtett, már látta a sarkon beforduló kommandósokat. Ha lett volna elég idejük, hogy tüzet nyissanak, már halott lenne, viszont abban is biztos volt, hogy ha ő látta őket, akkor ez visszafelé is igaz. Befelé, mégis - súgta, majd belökte a résnyire nyitott ajtót. A kórteremből nem vezetett másik ajtó. Számos ágyon görcsbe merevedett holttestek feküdtek, középen egy ápolót - egy fiatal, rövid hajú nőt - a földön guggolva ért a halál. Teste körül szétgurult gyógyszerek varázsolták a termet egyetlen hiperrealisztikus pillanatképpé. Az informatikus mindkét tenyerét végighúzta a feje tetején, mintha idegességében a haját simítaná hátra, ha nem lenne útban a maszk. Mit csinálunk? - kérdezte.

Patkány nem válaszolt rögtön. Egyrészt, mert a testében terjedő méreg időről időre megbénította a beszédközpontját, másrészt mert - akármilyen szégyenletesnek érezte is - nem volt ötlete, hogy mit csináljanak. Már hallani lehetett a kommandósok bakancsának kopogását, amikor megszólalt:

- Ők bejönnek. Én elkap őket. Te kirohan és aktivál bomba. Nem messze. Meg tudod csinálni - feszült fintorral nyugtázta, hogy ez a mondat mennyivel hiteltelenebbül hangzik most, mint öt perccel ezelőtt.
- Ahogy gondolod, Boss - felelte Zsolt, hangjában egyre visszatérő félelemmel.

Patkány fegyverének csövét szorosan lefelé tartva a falhoz simult. Sűrűsödő rángásai folyvást emlékeztették, hogy nemsokára elveszíti az irányítást a teste fölött. Légzése akadozott. A bakancsok kopogása erősödött, mintha bármelyik pillanat lehetne az a várva várt végső, amikor a kommandósok betörnek és ő megmérettetik. Szem becsuk, fül befog - egyszerre suttogta és mutogatta Zsoltnak, az informatikusnak, akinek a lélekjelenlétén most a szabad világ sorsa múlik. Kopp-kopp-kopp. Biztosító kiold. Kopp-kopp-kopp. Zsolt összeszorítja a szemét és a fülére tapasztja a tenyereit. Kopp-kopp-kopp. Betörés - hallotta kintről az anyanyelvén.

Amikor meglátta a villanógránátot, azonnal becsukta a szemét, de a fülét eltakarni nem tudta, mert a karja hirtelen a mellkasába csapódott, mint mikor egy zsibbadt egy végtag minden mozdulata önkéntelenül lendületesre sikeredik. A világ elhalkult, zajait éktelen sípolás nyomta el. Jobb lábát kitéve fürge mozdulattal állt az ajtóba, és az adrenalintól, valamint hosszú, speciális alakulatokban leszolgált évek tapasztalatától vezérelve azonnal fejbe lőtte az elsőként behatoló kommandóst, majd gyors manőverrel a teste mögé került. Az azonnal reagáló katonák számos lövedéke társuk élettelen porhüvelyében landolt, de még így is volt, amelyik átjutott. Patkány nem észlelte a combjába fúródó golyót, teste egyik kényszerű rángásának tudta be a hirtelen impulzust. Egy másik kommandóst a nyakán talált el, a harmadiknak pedig úgy vetette neki magát, mintha kocsmai verekedés során akarná felborítani egy hibásan megfogalmazott mondat miatt. A negyedik, talán a baráti tűztől  félvén elengedte a ravaszt. Patkány a hármassal együtt a földre esett, és ekkor lett mozgástere annak állkapcsához emelni, majd elsütni fegyverét. A negyedik katona még nem ért oda, mire Patkány megfordult és három lövést leadott felé, de mozdulatai megbicsaklottak, a lövedékek célt tévesztettek, és tudta, hogy vége. A kommandós pontosan úgy vetette magát rá, ahogyan azt ő tette pár másodperccel ezelőtt a társával, leszámítva a vadásztőrt, melyet legalább kétszer vágott Patkány oldalába, mire az érezni kezdte. Oroszlánüvöltés helyett meglepően vékony nyögés hagyta el a torkát. A teste fellázadt és a legalapvetőbb funkciókat is blokkolta. Karja, mintha valaki átállította volna az irányítást a billentyűzeten, háromból egyszer fordult arra, amerre akarta, mindeközben pedig olyan fájdalmat élt meg, mintha a csontjain lánctalpak gázolnának át. A szabad világ sorsa. Patkány szembefordult a saját hazájával, amikor látta, hogy a vezetői mekkora veszélyt jelentenek mindarra, amiért eleddig hitte, hogy harcolt. Elárulta a népét és a barátait, megölte őket, megölt tiszteket, katonákat és megölt annyi civilt is, hogy annak még a gondolatától is a pokolra jut az ember, mert még az ő életük sem fogható ahhoz, amit ő végső célként tűzött ki, és mert a háború kegyetlen tettekre sarkallja az embert. Néhány utolsó mozdulat mit számítana mindehhez képest? Miféle fájdalom lenne ehhez mérhető? Meg tudod csinálni, meg tudod csinálni. MEG TUDOD CSINÁLNI.

Patkány jobb öklével arcon ütötte a rajta fekvő kommandóst, aki láthatóan meglepődött ezen, így maradt ideje, hogy átkarolja, a földre vigye, majd a hátára fekve a jobb karját átkulcsolja a balon. Ezt a mozdulatot ugyanott tanulta, ahol a kommandóst is képezhették. A kommandóst, akit nem fog elereszteni, mert így döntött, és mert ebben a szögben az izmainak összehúzódása csak fokozza a kívánt eredményt. A katona négykézlábra próbált állni, aztán a könyökével ütlegelte Patkány oldalát, aki már alig volt ezen a világon. Sikerült átvetni magát az ellenállón és föléje kerülni, de a fojtásból nem szabadult.

Patkány szemét a plafon neonlámpája vakította. Izmai megfeszültek, mind szorosabban fojtva a kommandóst, aki egykor a bajtársa is lehetett volna. Már semmit sem tehetett, elvesztette a kontrollt. Látásának perifériáján fürge árny suhant át. A lámpa fénye lassan elmosódott, kaleidoszkópszerű fényjátékká torzult, aztán absztrakt képek váltották, amilyeneket csak álmában láthat az ember. A sípolás a fülében eltompult, majd teljesen megszűnt, ahogy a számtalan seb okozta fájdalom is. Tudata határán nem észlelt időt és teret. Hosszú utat tett meg itt, mielőtt mindennek vége szakadt.