Nem is izgalmas volt, inkább ijesztő. Azért ez lett, mert ez a legintenzívebb. A velencei tónál voltunk, és az egyik pajtásommal kitaláltuk, hogy beúszunk a közepéig. Azt hiszem, nem értük el a közepét, csak egy ilyen nádas, dzsindzsás szakaszt, mint amilyen a parton is van, egészen furcsa, hogy a tó közepén is ilyet találni. Na mindegy, a lényeg, hogy mire odáig elértünk, besötétedett, és felhők gyűltek az égre. Sötétek. Szóval nagyon megijedtünk, mert a parton is dörgött már az és, szóval rögtön elindultunk visszafelé. Addigra már olyan fáradt voltam, hogy néha csak így löktem magam, teljesen nyomorult módon, meg reménykedtem, hogy egyszer csak eléri a lábam a talajt. Na, hát nem érte. A pajtásom kérdezte: parsz? Furcsa szó, a "parázni" szóból ered, ami pedig, meggyőződésem szerint a paranoia szóból származik, amit kicsit pontatlanul használunk a félelemre. Kicsit idegesített akkor, hogy ő, fiatalabb létére láthatóan kevésbé fél, mint én. Persze ez sem biztos, lehet, hogy csak máshogy élte meg. A lényeg, hogy menet közben azon gondolkoztam, vajon ha belecsap a villám a vízbe, megcsap-e engem is, vagy csak leföldel, vagy nem tudom, nem volt különösen kiterjedt az elektronikai tudásom akkor se, meg most se. A lényeg, hogy ténylegesen a halál gondolatával néztem szembe, és az a gondolat motoszkált a fejemben, hogy mennyire szánalmas lenne már ilyen feleslegesen megdögleni. Hogy nem csak hogy nem mentek meg mondjuk valakit a halálommal, de még annak módja is annyira... nem is tudom. Nevetséges? Talán ez a jó szó. Ennyire balfasz módon odalenni egyszerűen nem lett volna pofám. Igazából viszonylag hamar kiértünk, semmi bajunk nem lett, ott meg kiderült, hogy az a Pajtim, aki a partom maradt, össze-vissza izgulta magát, mert ő meg még csak azt sem tudta, hogy hol vagyunk. Végül megúsztuk.