Kormos József szerette a feleségét.

Diákkoruk óta szerelmes volt a karakánságába, a szűnni nem akaró lelkesedésébe, az őszinteségébe és abba, ahogyan vele és másokkal bánt, ahogyan a világra tekintett. Pillanatnyi boldogságok szüntelen sora volt az életük.

Tisztelte feleségét, amiért három gyereküket hordta ki és nevelte fel, noha szégyellte magát, amiért - legalábbis az utóbbi időben megfogalmazott érzései szerint - oly kevéssé vette ki a részét mindebből.

Vágyakozva leste minden kecses mozdulatát, hiszen Mária most is ugyanolyan jó formában volt, mint huszonöt évvel ezelőtt.

Hálás volt neki, amiért szerette őt és vele maradt, annak ellenére is, hogy gyakran iszogatott, és feleségével ellentétben rajta nagyon is meglátszott az az ötvenöt év, a viszonylagos jólét és a párt részére végzett ülőmunka.

Kormos József egy sötét vasárnap délelőtt zokogva várta haza a feleségét.

Mária a földre dobta a frissen vásárolt burgonyát és a zsemléket, ahogy belépett az ajtón. Nem tudta eldönteni, mitől rémült meg jobban: a ténytől, hogy a férjét még sosem látta sírni, vagy a közös hálószobájuk szőnyegén szétdobált papírosoktól, melyek az ő, erőszakosan kitépett szekrényéből származtak. Óvatosan közelítette meg a férfit, nem tudván, hogy a méretes, szőrös hátat naiv, gyermeki szomorúság vagy állatias téboly rázza. Mi a baj, édesem? - suttogta. A férfi nem felelt. Könnyei őszi esőcseppekként mosták el a tintát a kezében szorongatott papírlapon.

- Azt meg hol találtad? - kérdezte riadtan Mária, pedig nem is erre volt kíváncsi. Pontosan tudta, hogy hol volt. A "mit képzeltél, hogy átkutattad a szekrényemet?" jobban illett volna az alkalomhoz, de tudta, a helyzete már így is éppen eléggé reménytelen.

- Mondd, hogy ez nem a tiéd! - szólalt meg végül remegő hangon József - mondd, hogy ez nem a te kézírásod!
- Istenem, hát pontosan ismered a kézírásomat, mit mondhatnék? - adta meg magát -  Talán hazudjak?
- Végül is, úgy látom, jobban megy ez neked, mint gondoltam. Mégis, mi ez? Könyörgöm, mondd, hogy csak valami tréfa!
- Túlreagálod...
- Lófaszt sem reagálok túl, ezek az én jegyzőkönyveim a Párt titkos megbeszéléseiről, a te kézírásoddal átírva arra az illatos lapra, amit úgy szeretsz! Egy borítékban, amit Jürgennek kezdtek címezni. Miért vannak a jegyzőkönyveim átírva és ki a fene ez a Jürgen? A nyugat-német összekötőd? Kicsim, te adatokat adsz el a Nyugatnak?

József minden szavát a kezében tartott papíros rángatásával erősítette meg, majd végül idegesen a földre dobta azt. Felesége árulása bánat helyett immár tehetetlen dühvel töltötte meg a szívét. Mária szemébe könny gyűlt, egyik pillanatról a másikra úgy elgyengült, hogy azonnal le kellett ülnie. Zavarában alig bírta kinyitni a sebtében elővett vászonzsebkendőt.

- Van fogalmad róla, milyen helyzetbe hozol ezzel? - folytatta József -  Nem hiszem el! Párttitkár vagyok, az istenit!
- Megszökhetünk - szaladt ki Mária száján erőtlenül.
- Már miért szöknénk meg? Miért tennénk bármit? Miért kéne kémkedned? Mi bajod van neked?
- Hogy mi bajom van? Talán egy olyan világban akarsz megöregedni, ahol az ember minden napot olyan félelemben tölt, ahogyan most én félek tőled? Ahol a biztonságunk egyetlen szavunkkal szertefoszlik? Ahol a hatalmasok bármit megtehetnek velünk következmények nélkül?
- Mi nem vagyunk veszélyben, Mari, én párttitkár vagyok!
- Pont ezért vagyunk a legnagyobb veszélyben!
- Én nem félek.
- Akkor ostoba vagy! - csapta dühösen Mária a zsebkendőt a mellette fekvő komódra. Arcát a kezébe temette, csak hogy kerülje a szemkontaktust. Már nem sírt.
- Fogalmad sincs, milyen helyzetbe hoztál ezzel - ismételte József.
- Ó, igen, miért, mi lesz, talán rám hívod az ÁVH-t - csattant föl a feleség.

József esküdni mert volna, hogy a testében érezte a pillanatot, amikor kettétörik az élete. Tekintete megfagyott, szemei kétségbeesetten kapaszkodtak a nőbe, akit annyira szeretett, hogy annak idején még a nálánál háromszor nagyobb osztálytársának, a Bélának is nekiment, hogy elnyerje a szívét. A nőbe, akivel az elmúlt negyven évet töltötte. Aki nélkül el sem tudta képzelni az életét, hiszen miért is tette volna? A nőbe, akit sosem látott még ilyen gyengének és megtörtnek, szánalmasnak és dicstelennek. Ilyen gyönyörűnek. A közéjük szorult, fájdalmas csendet, mely oly hosszúra nyúlt, hogy az már mindkettejüknek feltűnt, az épület elé beálló személyautó zaja törte meg. József szeméből árva könnycsepp indult útjára, ahogy meglátta a felesége arcára kiülő, jéghideg felismerést.  

- Te rám hívtad az ÁVH-t - pislogott Mária. József nem szólt és nem is mozdult. Halálra dermedt, mint a vadász lámpafényébe került nyúl. Azt akarta, hogy vége legyen. Hogy felébredjen ebből a rémálomból. Kisvártatva bakancsok zaja tört utat a lakásukig, melyet nem sokkal később erőszakos kopogás követett az ajtón. Mária ekkor pattant fel. Szemében nyoma sem volt az idáig mutatott, érthetetlen belenyugvásnak. Férjéhez szaladt, és a mellkasát kezdte püfölni, hogy csináljon valamit. A férfi összeszorított fogakkal tűrte az ütlegelést, de tudta, ha késsel szurkálná, hát most azt is tűrné. A térde elé hullott és úgy könyörgött neki, ne hagyja, hogy ez történjen, és hogy mennyire szereti, és nem akart rosszat. Az ajtó hirtelen iszonyatos lendülettel csapódott be. Négy, szürke egyenruhás férfi lépett be az ajtón és szenvtelen arccal, kezükben hideg rutinnal karolták át Máriát. A nő rúgkapált, karmolt és harcolt, ahogy kirángatták a panelház undorító, sárga folyosójára. A hangja, ahogy a férje nevét ordítja még perceken át zengett az épületben. Kormos József ekkor látta utoljára a feleségét. 

A gyakorlatok az alábbi weboldalról származnak:

https://szerzoikonyvkiadas.blog.hu/2017/06/19/27_irasgyakorlat_hogy_ujra_szarnyaljon_a_kreativitasod