Analóg vekker kehes csilingelésére ébredek. Kezem egy másnapos lajhár fürgeségével nyúl a hang irányába, tétova mozdulataival asszisztálva konokul csukva maradni igyekvő szemhéjamnak. Egyáltalán, ki az anyám használ még analóg órát?

De tényleg.

Nekem nincs is analóg órám.

Végül a megmagyarázhatatlantól való rettegés pattintja ki a szememet és lök fel ülő helyzetbe. Zavartan nézek körbe. Ez nem az én szobám. Nem is hasonlít rá. A berendezéséből ítélve inkább hotelszoba lehet, relatíve magas színvonalú mini-bárral és OLED tévével. Megvakarom a fejem. AÚ! Valami kemény ütközött a homlokomnak. Itt van a tenyeremben. Celluxszal van beleragasztva. Mi az Isten? Egy kulcs.

Szinte kirepülök az ágyból. Fázom. Meztelen vagyok. Semmit sem értek. Miközben a szekrényhez rohanok annak reményében, hogy valamilyen ruhadarabhoz jussak, vadul pörgetem az emlékeimet, keresvén az utolsót, bármit, ami némi magyarázattal szolgál. Felkeltem reggel, arra emlékszem, mert még levittem a Buksit pisilni. Buszra szálltam. A Burger Kingben megreggeliztem, és elmentem mosdóba. Aztán kijöttem...

Nem.

Arra már nem emlékszem, hogy kijöttem. Mi a fene?

A szekrényben öltönyöket találok, mintegy tíz ugyanolyat, élére vasalva. Jobb híján magamra kapok egyet, bár mivel sosem hordok öltönyt, nyilván hagy némi kívánni valót maga után az elrendezés. Vicces, hogy még az is átfut a fejemen, hogy illene-e nyakkendőt kötnöm. A szekrény ajtajába épített tükörben önmagamat szórakoztatván, játszva igazítanám meg a galléromat, ekkor veszem észre, hogy valaki leborotválta a fejemet. Játékos, göndör fürtjeim helyén jelzésértékű, katonásan vékony haj szomorkodik. Kezdek dühös lenni. Ki tesz ilyet egy idegennel? Már ha idegen volt. Lehet, hogy a haverjaim szórakoznak? Nem, ennyire nem mennének messzire. Vagy mégis? Mindegy. Ideje távozni.

Az első ötletem, hogy a kulcs a lakosztály ajtaját nyitja, de ezen elképzelésem hamar szertefoszlik, mikor meglátom a mágneskártyás zárat. Hol lehet a mágneskártya? Mintegy húsz perce dobálom szerte a berendezést, mikor eszembe jut, hogy ha ez egy hotel, hát valaki csak-csak ki tud engedni. A telefonhoz sietek. Hogy lehettem ekkora hülye, hogy ez eddig nem jutott eszembe? Talán a narráció miatt volt fontos, mert kimaradt volna egy-két fontos részlet az expozícióból, ha túl hamar rájövök erre a kézenfekvő megoldásra.

A telefonban kikeresem a recepciót. Kicsöng.

- Recepció, miben segíthetek? - cseng kedvesen egy fiatal, női hang.
- Jó napot - hadarom izgatottan - az a helyzet, hogy bezártam magam a lakosztályomba és szeretnék kijutni.
- Ööö... száz hármas szoba?
- Hát honnan az anyámból... illetve, igen, azt hiszem.
- Rendben, máris felküldök valakit, hogy kinyissa az ajtót.
- Köszönöm.
- Arról tájékoztatnom kell, hogy az elhagyott mágneskártya... elnézést, oda nem mehetnek. HÉ! BIZTONSÁGIAK! ÚRISTEN!

Hangos csattanás és nyekkenés jut át hozzám a vonalon, mielőtt az megszakad. Makacs csipogása egy pillanatra elringat. Mi a fene történt? Mintha bántották volna azt a nőt! Hívnom kell a rendőrséget. 911... nem, ne legyek már ennyire klisés, 112! Nem, azt mondják, az macerás, 117!

- Rendőrség miben segíthetek? - szól a telefonba egy barátságos férfihang.
- Jó napot, egy hotelben vagyok, nem tudok kijutni, és azt hiszem, a recepcióst épp most ölték meg -dadogom. Utóbbiban nem vagyok biztos, de talán, ha fokozom a drámát, komolyabban vesznek.
- Rendben Uram, kérem lassítson. Melyik hotelben van?
- Hát én azt nem tudom. Száz hármas szoba, az már kiderült.
- Rendben. Van ott ablak?
- Igen.
- Ha kinéz rajta, mit lát... várjon... tartsa... mi van?

A következő, mintegy fél perces vita a nekem segítő rendőr és egy új szereplő között zajlik, hangos és vehemens, de a szavaikat nem tudom kivenni. Mikor véget ér, új ember ül már az asztalnál. Érces hangja irritálja  fülemet.

- Kovács úr! Kovalszki százados vagyok. Megértjük, hogy izgatott...
- Nem izgatott vagyok, hanem idegroncs.
- Tudnia kell, hogy biztonságban van.
- Mi ez az egész?
- Megígéri, hogy megnyugszik, ha elmondom?
- Hát honnan a faszomból tudjam, hogy majd megnyugszom-e, amíg el nem mondta?
- Akkor sajnos nem tudok segíteni.
- Miféle hozzáállás ez egy rendőrtől?
- Viszont hallásra.
- Várjon, várjon, várjon! Rendben. Megígérem, hogy megnyugszom. Mi történik?
- Kovács úr, önt elrabolták - magyarázza. Na nem mondod, Sherlock! - egy maffiacsalád, akiket mostantól 'A' családnak fogok hívni, fontos ingóságot helyezett el egy széfben. Egy széfben, melynek kulcsa pontos mása annak, amit bizonyára már megtalált a szobában. A lényeg, hogy egy rivális maffiacsalád, ők lesznek 'B' család, ugyancsak pályázik erre az ingóságra...
- Mi az az ingóság?
- Az magát ne érdekelje. Szóval ők is szeretnék megszerezni ezt az ingóságot, és éppenséggel tudják, hogy a széfet nyitó kulcs egy bizonyos Kalmár Dánielnél van, aki egy jól menő marketingcég vezérigazgatója, és nem mellesleg az 'A' család Donjának unokaöccse. Itt kerül ön a képbe.
- És mégis hogyan? - habogom türelmetlenül.
- Úgy, hogy maga pontosan úgy néz ki, mint ez a Kalmár Dániel.
- Ó, fasza.
- Igen, Kovács úr, önt az 'A' család emberei az oktogoni Burger King mosdójában elkábították és részeg hajléktalannak álcázva elvonszolták és felhozták abba a szobába, ahol most van. Minden körülményt úgy intéztek, hogy teljesen úgy tűnjön, maga Kalmár Dániel. Terveik szerint magát rövidesen, a jelek alapján perceken belül megtámadják és megölik, a kulcsot elveszik öntől. 'A' család a széfnél fogja csapdába csalni 'B' családot, amihez fontos, hogy 'B' család végig higgye, hogy jó úton halad.
- Hát ez kurva jó! És ha ennyi mindent tudnak, maguk miért nem csináltak semmit, hogy megakadályozzák mindezt?
- Mert még nem történt gyilkosság.
- Még?
- Évek óta próbálunk fogást találni 'B' családon, de sosem sikerült rájuk bizonyítanunk semmit. Ezért úgy döntöttünk, hagyjuk, hogy magára támadjanak, és idejében megakadályozzuk a vérontást, és tetten érjük őket. Így lesz a kezünkben bizonyíték.
- És ha nem sikerül megmenteniük?
- Az kizárt dolog. A szoba tele van kamerákkal és négy mesterlövész figyeli magát, valamint három egységünk vár a lépcsőházban. Magának semmit nem kell csinálnia, csak várnia. Mint azt már észrevehette, kijutni úgysem tud a lakosztályból.
- Hát beszarok! Kösz a semmit - csapom le a telefont. Összedőlt világok romjai között gázolok ott, ahol a rendőrség szándékosan hagyja, hogy bérgyilkosok törjék rám az ajtót. Márpedig én nem fogom hagyni magam. Bőven eleget PUBG-ztem, hogy simán elpicsázzak bárkit egy tepsivel! Persze, ha találok egy kést, az sem rossz. Mondjuk, talán kevesebb kurázsi kell ahhoz, hogy lecsapjak valakit, mint hogy beleszúrjak egy kést. Az is lehet, hogy beszari vagyok. Ilyen téren még nincsenek tapasztalataim.

Végül egy szék lábát csavarom le, az lesz a fegyverem. Lazán megmozgatom a csuklómat, kezemben újdonsült baseball ütőmmel, mintha rutinos verőlegény lennék, vagy legalábbis híres sportoló. Farpofáimat összeszorítva várom, hogy léptek zaját hozza felém a folyosó, hogy legalább ténylegesen legyen mitől félnem. Nem kell sokat ácsorognom. Megszámolni nem tudom, annyi cipő kopogását hallom, és egyre többet. Istenem, mekkora hülye vagyok! Hogy majd én szembeszállok velük?

Szomorú, hogy már nem vagyok gyerek, mert akkor sokkal jobban beférnék az ágy alá, mint most, közel negyven évesen úgy, hogy három éve nem sportoltam többet a busz után futásnál. A keresztlécek a hátamat karcolják, talán a ruhát is letépték már róla. Nem baj. Ennyi fájdalom megéri, ha biztonságban túlélem ezt az egészet. Elvégre, ezt kérték tőlem. A léptek elfogynak, mindenki megállt. Várom, hogy az ajtót irdatlan bakancsok rúgják be, de az csak békésen cirren egyet. Hát persze. A gecik megszerezték a kulcsomat a recepcióról. Lassan feltűnnek. Maszkos, sötét garbóba öltözött alakok. Talán ők is nézne Archert, így ismerték fel a hosszúnyakú garbó taktikai előnyeit...

Óvatos léptekkel haladnak befelé, egyre csak jönnek, már hetet számoltam, mindegyiknél hangtompítós pisztoly. Minek ennyi ember egyetlen szaros vezérigazgatóra? Hirtelen tétova tisztelet támad bennem a tag iránt. Durva egy arc lehet, ha ekkora tűzerővel készülnek ellene. Na mindegy, nemsoká lecsap a készenléti egység, vagy a mesterlövészek szedik ki őket... figyelemmel várom a beavatkozás első jeleit, egy villanógránátot, vagy egy falra küldött agyvelőt...

De semmi.

A behatolók lassan, komótosan érnek el az ágyamig, ahonnan hideg, rutinos mozdulatokkal rántanak ki, mint az üregi nyulat.

- Nem az vagyok, akinek hisznek, nem Kalmár Dániel vagyok, hanem csak egy civil, a kulcs a komódon van, kérem, ne bántsanak, Istenem, ne bántsanak - szalad elő belőlem, csakúgy, mint a nadrágszáramat melegítő vizelet. Az engem elkapó zsoldos körbenéz. Maszktól takart szemében gonosz boldogság villan - minden poloska kiiktatva? - kérdezi a többieket, akik szakszerű mozdulatokkal kutatják át a szobát. Igen - hangzik a válasz. A zsoldos az ágy szélének dönt és elenged. Mélyen a szemembe néz.

- Mivel senki sem hall minket, és Ön már úgy sem mondhatja el senkinek, és mert a csavar is így bontakozhat ki a legkönnyebben, őszinte leszek magával, Kovács úr! - mondja. A hideg végigfut a hátamon, a gerincemen, egészen az ágyékomig.
- Honnan tudja a nevemet? - rebegem.
- Horvát Jenő százados vagyok. Már évtizedek óta üldözöm a Szoboszlay családot. Dolgoztam beépített emberként, éveken át figyeltem őket a felettük lévő lakásból, száz emberüket fogtam már el. Soha, egyetlen kitüntetést sem kaptam. Munkám elismerés nélkül maradt. Erre jött ez a buzi Kovalszki százados, aki "kitűnő munkájával példátlan eredményességgel kezeli a helyzetet" - fintorog - csak mert elkapott egy-két senkiházi drogfutárt.
- Maga rendezte meg az egészet... - kérdem - féltékenységből?
- Ez nem holmi féltékenység! Ez becsület kérdése! És igazságosság kérdése! Igen, én eszeltem ki az egészet, hogy csőbe húzzam Kovalszkit és egy életre leszerepeljen! A Szoboszlay családnak kivételesen semmi köze ehhez, és a másik családnak sem. Csupán arra volt szükségem, hogy Kovalszki elveszítsen három egységet, négy mesterlövészt és egy civilt, az a legfontosabb. Előbbiek már megvannak. Maga a hiányzó láncszem. Egy ekkora kudarc egy életre hazavágja majd. Most pedig mosolyogjon a kamerába - fordítja a fejemet a szoba sarka felé, miközben pisztolyának csövét a halántékomhoz nyomja. Összeszorítom a szememet. Minden porcikám megfeszül.

Istenem, bármit megtennék, hogy ezt túléljem! Minden rosszat megbántam, soha többet nem leszek köcsög senkivel, nem verem a kutyát, nem lököm fel a néniket, esküszöm! Bárcsak lenne jelentősége annak, hogy ezt gondolom, és fejben már meg is esküdtem rá... Miért pont velem történik ez? Miért raboltak el? Miért fognak fegyvert a fejemhez? Miért teríti be egyszerre meleg folyadék az arcomat? Hogy mi?

Éles durranások sorozata rázza meg a szobát. A szorítás enged, a pisztolycső hirtelen eltávolodik a fejemtől, a fegyver a földön koppan. Ahogy jobbra nézek, az engem fogva tartó nyomozó dermedt arca fogad, homlokán jókora lőtt sebbel. A kimeneti nyílás mindig nagyobb, mint a bemeneti, ezt az Állítólag-ból tanultam. Ez a nyílás jó rózsányi, nem csoda, hogy gazdája hamar a padlóra dől arccal. Mögötte kirajzolódnak a szobában zajló események. Igazi mészárszék. A hétből megmaradt három rosszfiú egyetlen embert próbál lefegyverezni, aki akrobatikus mozdulatokkal rendre kitér előlük. Az egyikük kezét természetellenes szögben kitekerve támadója mögé kerül és háromszor hátba lövi, egyszer pedig fejbe. Rideg profizmussal irányítja fegyvere csövét a következő delikvensre, aki ekkora már szintén visszanyerte egyensúlyát az előző ütésváltásból. Emberünk gyorsan kapcsol, a mellette húzódó kanapé mögé ugrik. A bútor kárpitját szinte a földet érésével egy időben szaggatják szét a két megmaradt gonosztevő lövedékei. Tollpihék százai repülnek a levegőbe a lehető legklisésebb módon. Hősünk a kanapé alatt célozván eltalálja az egyikük lábfejét, majd mikor az földet ért, a nyakába ereszt még négy skúlót. Kiveszi a tárat, ellenőrzi, majd rögtön vissza is teszi. Érthetetlen bátorsággal ugrik elő a kanapé mögül, hogy szemtől szemben találja magát az utolsó támadóval. Szorosan egymásra tartják a pisztolyukat. Senki se mond semmit. A rosszfiú fegyvere fémesen kattan. Nincs ideje lereagálni a hirtelen fordulatot, mielőtt megmentőm a testébe küldi a tárában maradt három golyót.

Vége. A lakosztályban szanaszét fetrengenek a hullák, mindenütt vér és töltényhüvelyek. Most van csak időm szemügyre venni a rejtélyes alakot, kire már-már isteni alázattal nézek fel, ahogy közeledik: baltával vágott arcvonásai, egyenes tartása, teleizzadt, kócos, hosszú fekete haja mind archetipikus, messiás-szerű hősiességét erősítik. Hirtelen beugrik.

- Keanu Reeves? - állok fel döbbenten.
- Személyesen - feleli László Zsolt hangján.
- Mit keresel te itt? - kérdem zavartan.
- A történet elején említetted, hogy van egy kutyád. Tudtam, hogy ha megölnek téged, nem lesz, ki gondozza. Tudod, igen be tudok pipulni, ha kutyáról van szó.
- Igen, tudom. Köszönöm.
- Meg azért is jöttem, mert a szerző kicsit elszégyellte magát, hogy egy egyszerű írásgyakorlatból is véres drámát eszkábált, így kénytelen voltam megmenteni téged, mert megsajnált.
- Hát, akkor külön köszönöm neki is.
- Szívesen - mondja, majd elindul kifelé az ajtón.
- Te Keanu!
- Igen?
- Te hogyhogy harminc éve ugyanúgy nézel ki?

Mr. Reeves nem felel. Magabiztos, sejtelmes mosollyal fordul újfent az ajtó felé. Határozott léptei egy hőséi, aki nem vár elismerést vagy jutalmat a tetteiért. Ő az egyszerű emberek képviselője. A védelmező, akit nem érdemlünk meg. Talán látom még. Talán Egy biztos. Most már haza kell mennem, megetetni a Buksit...