Minden reggel 4:30-kor kelek. Ez egyike azon kevés érdemi skillnek, melyre a két hetes, OKJ-s űrvadász képzésen rászoktattak. Hajnalban persze nehezebb túllenni a kezdeti ágyban ragadás gyötrő gondolatán, utána viszont egy sokkal hosszabb és eredményesebb nap előtt áll az ember. Már persze amúgy is, hiszen itt, a Marson egy picivel hosszabbak a napok, és nem is napnak hívják őket, hanem SOL-nak. Én persze maradok a napnál, amikor csak tudok, ami nagyjából a Kedvesemmel és a szüleimmel folytatott Skype-olást jelenti. Ki hitte volna, hogy előbb lesz a Marson wifi, mint élőflóra. Ez persze réges régen volt, és azóta az ember, az ő végtelen arroganciájával olyan gyorsan és elővigyázatlanul teremtett életet ezen a halott vidéken, hogy szinte azonnal el is vesztette felette az irányítást. A genetikailag módosított növények az oxigéntermelés fokozására szolgáltak volna, de a felgyorsított mutációk következtében előbb kontrollálhatatlanul elburjánoztak, aztán váratlan formákban bukkantak elő, később pedig egyszer csak megjelentek körülöttük a kisebb rovarok és más állatok. Az élet utat tört. Némelyik faj pedig igen fejlett, és veszélyes lett az emberre.

Itt jövök én a képbe. Korán kelek, hogy mire a véleményem szerint elhamarkodottan idecsődített űrturisták csoportjai a helyszínre érnek, a terep már tiszta legyen. Ehhez 11:00-ra minden kritikus zónának tisztának kell lennie, így nincs időm tökölni. A szundi-gombot egyszer használom, és ezalatt a tükörben nézem, ahogy ülök. Ezt egy furcsa, új keletű vallás keretei között tanultam, amiért a Kedvesem olyan nagyon odavan. Állítólag ez a módszer közelebb hoz önmagadhoz és segít megértened a lelked mélyebb rétegeit. Előttem egyelőre csak a szemem alatti karikák mélyebb rétegeit tárta fel. Mikor megszólal a második ébresztő, felpattanok. Ez a legnehezebb, mert ilyenkor mindig meg kell hozni egy döntést, hogy most igenis akarom ezt a munkát, és nem szeretnék felmondani a picsába. Amikor jelentkeztem, izgalmas kalandnak tűnt, a hazai munkapiaci átlaghoz képest kiugróan magas jövedelemmel. Persze, gyanakodhattam volna, hogy mennyire is lesz jelentőségteljes és magasztos, amit csinálok, amikor az OJK képzésen egyszer sem adtak puskát a kezünkbe. Az épülő, új világ bátor hőséről alkotott önképem idővel az elárverezett lelkű újgazdagok űrjátszóterének feláldozható vécépucolójába fordult át.

A vadászoknak fenntartott egyen-reggeli élvezeti értéke ahhoz az élményhez közelít, amikor az ember torokgyulladással próbál enni egy kis főtt krumplit, mert muszáj. Valamilyen hígított főzelékféle, fehér színű, szagtalan. Az íze, mint a szappané. Állítólag tartalmaz minden olyan tápanyagot, amire az emberi testnek szüksége van. Én persze, bármikor beáldoznám ezt a förmedvényt egy, a szükséges nyomelemeket kérdőjelesen tartalmazó házi menüért. A dugáson és a focin kívül ez hiányzik a legjobban. Egy jó, zsírban tocsogó halászlé. Persze, a turisták fenséges menüt kapnak, krumplival, meg disznóhússal, ami szerintem néha inkább patkány, vagy egy-egy olyan jószág, amit leszedek munka közben. És persze ott vannak a Földről hozott ételek, amiket persze ott is megehettek volna, tizedennyiért, de hát már megszoktam, hogy a burzsujokat nem lehet megérteni.

A lényeg, hogy a reggelin három-négy, kapkodó kanálemeléssel igyekszem túllenni, hogy ne érjen sokat a számhoz. Az persze tény, hogy teletol energiával, mert ezután nyílik csak ki a szemem igazán. Kávét nem iszom, mert méregdrága errefelé. Ehelyett egyetlen pohár vizet kortyolok el szépen, lassan, mert azt megengedhetem magamnak. Ilyenkor csak azért vagyok hajlandó az előző lakó által minden lehetséges módon összemaszatolt fotelre leülni, mert gyönyörű kilátás nyílik a Valles Marineris-re, a kanyonra, ahol erőszakosan terjeszkedő fajom először életet teremtett. A több kilométer mély vájatban tarka fák milliói ágaskodnak a mesterséges ég felé, ameddig csak a szem ellát. Mint egy mozdulatlan tenger, ahová minden szivárvány torkollik. Mozdulatlan, mert szél az még nincsen. Ami engem illet, örülök neki. Így a vadaknak eggyel kevesebb módszerük van arra, hogy észrevegyenek.

Csodálattal töltött révedezésemből rendszerint a hidraulikus felvonó kegyetlen sziszegése ébreszt. Megérkezett az EVO-ruhám. Felvétele negyedórás folyamat, ha segít Robert, az android, aki annyira fejlett, hogy az egész bázison egyetlen egy van belőle, így vagy ráér, vagy nem. Ha nem, akkor fél órát is elpöcsölök a ruha felvételével. És akkor még nem vettem fel az EXO-t. Utóbbira persze csak akkor van szükségem, ha nagyon húzós dolgok várhatóak az adott napon. Ennek kiderítésére a felöltözést követő eligazítás szolgál, melyet a falamba épített képernyőn keresztül kapok meg az illetékes őrségvezetőtől. Közöttük valamiért erősebb a fluktuáció, mint a McDonalds-ban, amit nem is értek, hiszen még csak nem is járnak terepre. Lényeg a lényeg, átlagban havi rendszerességgel kell egy-egy újabb elöljáróm bárgyú ábrázatát megszoknom.

A küldetés nehézségének három fokozata lehetséges. Az első, amikor a nyugodt, zöld zónát kell biztosítani. Ezt a területet az ember uralja, kósza rovarok tévednek csak ide, ránézésre a csótányok elfajzott verziói, ezeket hívom mócsingnak. Nem vagyok entomológus, abból itt csak egy van, és az egy pöcs, szóval nem gyakran fordulok hozzá tanácsért.

A második fokozat, a sárga zóna, ahol az élővilág már szabadabban mozog, és ahova a tehetősebb vendégek afféle szafarira jelentkezhetnek. Itt arról kell gondoskodnom, hogy ne zaklassam fel túlzottan az állatokat, csak a veszélyesebbeket iktassam ki. Ilyenkor előre oda kell érnem, de a túra során is jelen kell lennem. Nem ritkán egy-egy politikus elkényeztetett ficsúr fattyát is meg kell tanítanom lőni, persze szigorúan az olyan ártalmatlan, és számomra mérhetetlenül gyönyörű állatokra, mint a keleti lángmadár, vagy a Canis Ares. Ökölbe szorul a kezem, ha csak eszembe jut az öntelt vigyoruk.

A harmadik fokozat, a vörös zóna. Az árok legszélső szegmensei keletre és nyugatra. Mars Ausztráliájának szokták becézni. Számos halálos áldozattal járt már a meglátogatása, egyedül tilos megközelíteni, és csoportban is csak akkor, ha olyan állat kerül a látóterünkbe, amelyik a többi zónára is veszélyes lehet, és megelőző csapásként kell megtizedelni. Ekkor kell az exoskeleton. Az ittlétem alatt két ilyen alkalom volt, az első az Ursus Rufus, a Vörös Medve, a másodikra pedig nem emlékszem: nem voltam ott, mert a Vörös Medve lecsapta a karomat, és azt próbálták helyrehozni. Szerencsére, az orvosi ellátást fedezi a munkáltatóm. A mechanikus kar jól működik, csak akkor nyikorog, ha a mesterséges légkörön basztatnak valamit a karbantartók.

Az eligazítás után egyetlen dolgom marad, mielőtt kilépek az ajtón: üzenek a kedvesemnek. Ez fontos, mert így a legfrissebb az utolsó üzenet, ha történik velem valami. Korábban rettegtem, hogy mi lesz, ha az utolsó szó, amit hall tőlem, nem a 'szeretlek' lesz, aztán a medvés eset előtt pont összevesztünk, így majdnem egy 'faszom, mindeggyel' kellett beérnie. Ez ráébresztett a szavak múlandóságára, így azóta csak úgy köszönök el: paprikás krumpli.

A gyakorlatok az alábbi weboldalról származnak:

https://szerzoikonyvkiadas.blog.hu/2017/06/19/27_irasgyakorlat_hogy_ujra_szarnyaljon_a_kreativitasod