A vasárnapi szónoklatra többen gyűltek össze, mint eddig bármikor. Jeremiás Atya sötétbarna homlokán makacs verítékcseppek gyöngyöztek, noha errefelé nyáron sem volt kifejezetten meleg. Nagyot nyelt, hogy a lehető legmélyebbre temesse szorongását. Sosem tartott még beszédet ennyi ember előtt. És sosem volt még ekkora tétje.

Pár héttel ezelőtt kezdte, itt, a sátra előtt, melynek felállításához az engedélyt sem várta meg. Reggelente állt ki szónokolni, mikor mit. Első szereplései kósza próbálkozások voltak csupán. Nem is állt meg neki, csak néhány helybéli, s ők sem méltatták többre néhány pillanatnyi figyelemnél és annál a felemás mosolynál, amilyet a kedves bolondoknak tartogat az ember. Néhány lakos egyenesen rossz néven vette, hogy prédikál, és Jeremiás Atyának nem kevés sérelmet kellett alázattal elviselnie, hogy kivívja azt a minimális elfogadást, mely lehetővé tette újabb és újabb szerepléseit. Persze, a legélesebb konfliktusra O’Hara Tiszteletessel számított, aki a második hét végére lett figyelmes arra, hogy az Atya kezdi elcsábítani tőle a híveket. Kevesebben jártak vasárnapi misére, mert eleget kaptak Istenből a hét többi napján. A Tiszteletes azonban mindezidáig semmilyen módon nem fejezte ki nemtetszését. Lényegében úgy tett, mintha az Atya nem is létezne. Talán arra számított, hogy akár egy álmában kísértő rém, nyom nélkül eltűnik majd, ha nem vesz róla tudomást. Talán bosszút tervezett, aljasat, ügyeskedőt. Talán csak nem volt egy konfliktuskereső ember. Még akkor sem reagált semmit, amikor az Atya meghirdette, hogy ezúttal vasárnap, az esti misével egyidőben tartja következő prédikációját. A szinte nyílt hadüzenetről az egész városban beszélni kezdtek. Párbajra számítottak. Polgárháborúra. Talán ennek is volt köszönhető ez az iszonyú embersereg. Pedig annak, hogy ezúttal vasárnapra esett a választás, különleges oka volt, mely ok egyszerre tette Jeremiás Atyát lelkes-izgatottá és töltötte el szívét hideg szorongással.

Lassan felküzdötte jókora testét a sátra előtti utcafronton fekvő, méterszer méteres ládára, és aggódó pillantást vetett a tömegre: a lenyugvó Nap élesen megtörő fényében alig tudott kivenni pár ismerős arcot, de egyik sem Mr. és Mrs. Ullmann volt, és legfőképpen nem a kislányuk, Emily. Az út túloldalán szinte üresen állt a templom. Benne O’hara Tiszteletes tartotta a maga miséjét, dühösen vagy szomorúan vagy csalódottan, netán bosszút forralva. Nem számított. O’hara Tiszteletessel ráér később foglalkozni. Mikor látta, hogy az előtte álló tömeg jóformán megszűnt növekedni, mély levegőt vett, lenyelt egy csintalan kis hányingert, kinyitotta a Bibliáját és belekezdett.

– Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől, mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja! - mély, érces hangja az idézet végére fokozatosan nyomta el a kíváncsi tömeg fegyelmezetlen morajlását. Korábban nem számított rá, hogy a prédikálásban valaha is örömét leli, most mégis kéjes érzéssel töltötte el, hogy a tücskök ciripelésén kívül csakis az ő szavai töltötték be a kisvárosi utcát. Aztán, amint ezt felismerte, el is szégyellte magát; nem ezért csinálja. Nem adhat teret önnön hiúságának.

– Mert Máté tudta – magyarázta az evangélium imént idézett szavait – hogy az ember vállán fekvő legnagyobb teher a bizonytalantól való félelem. A félelem betegségtől, haláltól, gyermekeink halálától! – rögtönzött mondata nyomán libabőr borította el a karját – Felszólít hát, hogy figyeljünk a jelenre. Figyeljünk a mára, és akkor Isten útját járjuk. És ha Isten útját járjuk, Ő majd kikövezi azt előttünk.

Ullmannék továbbra sem jelentek meg. A beszéd okozta flow-élmény mögé alattomosan kúszott oda némi újabb szorongás. Mi lesz, ha nem sikerül? Nincs már sok idő. Izzadt virsliujját a Biblia két teljesen másik lapja közé dugta és újfent felnyitotta a könyvet. Mindig véletlenszerűen választott idézetet és mindig utólag próbált értelmet találni benne. Nem a sorsban, vagy Isten útjában bízva, hanem mert tudta, hogy úgysem ismeri egyik verset sem. Ami pedig a legjobban szórakoztatta az egészben, az az volt, hogy az emberek így is szerették a beszédeit. Már-már azon gondolkodott, talán kitalálhatna idézeteket, vagy teljesen értelmetlen mondatokkal is próbálkozhatna, hátha felismerheti az emberi befolyásolhatóság egy újabb, eddig feltáratlan szintjét.

– És elmennek Júda városai és Jeruzsálem lakosai – folytatta – és kiáltanak az istenekhez, akiknek ők áldozni szoktak, de azok nem oltalmazzák meg őket az ő nyomorúságuk idején.

Körbenézett. Némelyek arcán éledező figyelem, másokén lelkes koncentráció, megint másokén mély áhitat, az egyényi identitás feltétlen feladása. Testtartásuk merev volt, az emberi massza mozdulatlanra fagyott az Atya előtt. Most nagyon ügyesen kell csinálnia. Még három véletlenszerű idézetet magyarázott végig mikor végre meglátta az Ullmann házaspár sziluettjét, Apa karjában a nyolcéves Emily-vel, akiről végtére is ez az egész szólt. Elnézést, de a mi családunk komolyan veszi a hitét – csengtek Ullmann úr szavai a fülében azokból az időkből, amikor még nem tudták, mekkora a baj – nem állunk meg holmi kuruzslóknak a dolgos hétköznapokban. Ha tisztességes időben, vasárnap este szól hozzánk, akkor TALÁN egyszer megfontoljuk.

Elcsendesedett, bizalmas hangon szólt, még mélyebben, mint eddig, de még elég hangosan, hogy azért mindenki hallja, aki figyel.

– Titkot hoztam ma nektek, gyermekeim – mosolygott – akarjátok hallani?

A tömeg morajlani kezdett; kellett még nekik egy kis bátorítás.

– Akarjátok hallani, a titkot? AKARJÁTOK?

– Igen – hallatszott néhányuktól.

– NEM HALLOM, MIT MONDTOK, TALÁN NEM IS AKARJÁTOK ELÉGGÉ. AKARJÁTOK? – kiáltotta, és két karjával felfelé lapátoló mozdulatokat tett.

– IGEN! – most már sokkal többen emelték fel a hangjukat.

– ELMONDJAM?

– IGEN! – üvöltötte mindenki. Jeremiás Atya kihúzta magát és elnémult, mint aki nem is akar már szólni. Várt pár másodpercet, aztán még párat, egészen addig, amíg az előtte állók közül halk értetlenség zavaros hangja nem ért el hozzá.

– Jézus Krisztus itt van ma velünk – súgta ismét, alig hallhatóan.

– Hőő – hallatszott százak megdöbbenése.

– Úgy van – emelte normálisra a hangerejét, majd egészen fel, az üvöltés határáig – JÉZUS KRISZTUS ITT VAN MA VELÜNK, ÉS MEGGYÓGYÍT VALAKIT KÖZÜLETEK!

A tömeg éljenzett.

AZ ÉN ALÁZATOS KEZEMEN KERESZTÜL, AZ ÚR SZERETETE ÁLTAL MA KÖZÜLETEK EGYVALAKI MEGSZABADULHAT BETEGSÉGÉTŐL, NYAVAJÁJÁTÓL, KÓRJÁTÓL ÉS NYOMORULTSÁGÁTÓL! MINDÖRÖKKÉ, ÁMEN!

Az emberek karjukkal az ég felé kalimpáltak megdicsőülésükben, sápítoztak, vonaglottak, mint megannyi csörgőkígyó. Száz meg száz ember olvadt össze egyetlen, meg nem koreografált, hatalmas mozdulatsorrá. Közöttük Mr. Ullmann tolakodott előre, egyik karján a lányával, a másikkal hol valakit arrébb taszajtva, hol magasan nyújtózva, hogy Jeremiás Atya észrevegye. Persze, nyújtóznia sem kellett, hiszen Jeremiás Atya már várta. Hirtelen ötlettől vezérelve mélyen búgni kezdett, mint valami keleti szerzetes, maga sem tudta, miért, csak hogy az idő teljen, míg a kis Emily odaér. Száját felfújta, aztán a levegőt kifelé préselve rázta a fejét, hogy kalácsképén csak úgy remegett a bőr, akár egy vízzel töltött nejlonszatyor. Emilyék odaértek. Lassan kinyújtotta a karját és ujjával egyenesen a kislányra mutatott.

– TE! – kiáltotta.

– Én is beteg vagyok! – kiáltott valaki más.

– Én is!

– Meg én is! – méltatlankodott még valaki.

– Engem gyógyítson, Atya!

Az erős, agyondohányzott hangtól Jeremiás Atya ereiben meghűlt a vér. Nagyot nyelt és ösztönösen hátralépett egyet, hogy majd’ leesett a ládáról. Tekintetét a földre szegte. Hosszú másodpercekre volt szüksége, hogy összekaparván magát újfent kitolja mellkasát és felemelje a fejét, hogy egyenesen belenézzen azokba a kerek, pofátlanul kék szemekbe, melyek egy neandervölgyi koponyában nyugodtak a mintegy kétméter magas és százötven kilós testen. Billy, a Hegy. Hatalmas alakja eltakarta Mr. Ullmannt, Jeremiás Atya csak a kis Emily dupla copfba fogott hajacskáját látta kilógni a bitang bicepszek mögül. Billy és a testvérei - akiket csak ő hív így, merthogy bizonyára semmilyen vérségi viszony nincsen közöttük, ezt az ember megmondja, ha csak rájuk néz – azok közé tartoztak, akik nem fogadták jó szívvel Jeremiás Atyát. Korai megaláztatásainak jó része az ő számlájukra írható. Hol ellopták a dolgait, hol az útjába álltak, de volt olyan is, hogy csak úgy minden ok nélkül állcsúcson vágták. Jeremiás Atya nem tartotta magát bátor embernek. Neurotikusan félt mindennemű erőszaktól, még attól is, ami nem őt éri, hát még az ellene irányulótól. Ezt felismerte, és habár fejben már dolgozott a javuláson, és sok ellenérv is szólt ez ellen, mégis igencsak szégyellte magát emiatt.

– Az én betegségem a legrosszabb, Atya! – hörögte Billy, és fenyegetően előrébb lépett. Mögüle Mr. Ullmann méltatlankodva tolakodott elő, arcán az őszinte felháborodás vörös árnyalatával. Jeremiás látta, hogy a férfi egy Billy-nél kétszer nagyobb emberrel is képes lenne most harcba szállni. Ahogyan azt is tudta, hogy ezt nem szabad hagynia. Kénytelen lesz végigcsinálni a játékot. Nagyot sóhajtott – majd improvizál. Ügyesen elkapta Mr. Ullmann tekintetét, és aprót biccentett, hátha kicsikar belőle némi alaptalan bizalmat, és kicsit megnyugszik. A férfi valamit mindenképpen felfogott az üzenetből, mert háborogva ugyan, de hátrébb lépett. Az Atya most Billy-hez fordult.

– Mi a panaszod, fiam?

– Nagyon fáj a fogam – tapasztotta a jobb orcájára lapáttenyerét Billy, a Hegy. Az Atya egyszeribe majdnem megsajnálta ezt a hatalmas, szánalmas lényt, meg a két nyomorult testvérét, a véznát, meg a töpszlit, kiknek intelligencia-hányadosa még a létszámukat sem tette ki. Billy válasza reménnyel töltötte el. Talán jó lesz ez így.

– Gyere hozzám – az óriás tétován közelebb lépett. Ő intett, hogy még közelebb. Aztán az Atya rátette az egyik tenyerét az előtte csillogó, csupasz, egyenetlen felületű koponyára, a másikat pedig saját, szedett-vedett reverendája alá dugta.

– Ó URAM, JÉZUS KRISZTUS – kezdte, a rekedtségig erőltetve a hangját – KI ELJÖTTÉL KÖZÉNK, HOGY MEGSEGÍTS MINKET, SZÓLÍTLAK TÉGED! JELENTKEZZ HÁT, ÉS ÉRINTSD MEG EZT A FÉRFIT ITT ELŐTTEM – itt elkezdett kicsit remegni, mint aki az áhítattol kerül módosult tudatállapotba – WILLIAM AZ Ő NEVE, ÉS A SEGÍTSÉGEDET KÉRI. A FOGA FÁJ NEKI, ÉS A TE IRGALMAD SEGÍTHET CSUPÁN RAJTA. ALÁZATOSAN HAJTJA IGÁDBA FEJÉT, HOGY A TIÉD LEHESSEN TESTE ÉS LELKE! ÉRINTSD MEG, ÉRINTSD MEG, ÉRINTSD MEG! – itt hatalmasat vonaglott a hatás kedvéért – MOST!

A másik öklével az utolsó szóra jókorát csapott Billy vállára, aki ijedtében, vagy fájdalmában felszisszent és megtántorodott.

– ÉRZED AZ ÚR ÉRINTÉSÉT? ÉRZED AZ ÚR ÉRINTÉSÉT? – Billy csak forgatta a fejét, mint aki máris transzban van.

– ÉRZED, ÉRZED, ÉRZED MÁR?

– Igen – nyögte ki végre halkan és nyálasan az óriás.

– MILYEN ÉRZÉS AZ ÚR KEZE TERAJTAD?

– Öööhöhö…

– CSODÁLATOS? CSODÁLATOS ÉRZÉS?

– I-i-igen. Csodálatos – nyöszörögte Billy, és bugyután mosolyogni kezdett. Az Atya még rázott rajta párat, majd levette róla a kezét, gondosan ügyelve arra, hogy Billy legalább az elengedés pillanatában egyensúlyban álljon. Lehajolt a tántorgó óriás elé a dobozról, és újfent a bizalmas hangját vette elő:

– Fáj még a fogad, Billy?

– N-n-n-nem – pislogott az értetlenül. Néma csend lett. A spirituális élménytől megrészegült Billyt a két testvére támogatta el. Csak mikor a három alak újfent beleolvadt a tömegbe (vagy remélhetőleg hazamentek romos kis tanyájukra), akkor szólalt meg az Atya:

– AZ ÚR KEZE CSODÁT TETT! WILLIAM FOGA MEGGYÓGYULT!

A tömeg várt egy másodpercet, mintegy felvéve az este drámai ritmusát, majd mindenki egyszerre kezdett éljenezni. Sapkák repültek az ég felé, hangos füttyszó a kellemes, nyáresti levegőbe. Jeremiás Atya pedig egyetlen felemelt tenyerével, pillanatok alatt elcsendesítette őket. Már mindenki csak őrá figyelt, szent meggyőződéssel, már-már fanatizmusal. Az intermezzónak vége, az idiótákat leszerelte, ismét itt az idő, hogy a valódi célra koncentráljon.

– Akartok tudni még egy titkot? – kezdte újra.

– Igen, akarunk – utánozták titokzatos hangszínét ösztönösen.

– AKARJÁTOK, HOGY ELMONDJAK MÉG EGY TITKOT?

– Igen, akarjuk.

– NEM HALLOM, AKARJÁTOK, VAGY NEM AKARJÁTOK?

– AKARJUK! AKARJUK! AKARJUK!

– AKKOR ELMONDOM.

Ismét csend.

– Jézus Krisztus, aki meggyógyította Williamet, meggyógyít ma MÉGVALAKIT!

Ismét éljenzés. Újabb lehetőség. Jeremiás Atya megfogadta magában, hogy most már senkinek sem enged. Kinyújtott mutatóujja acélsodrony, egyenes karja szilaj tölgy. Emily-re mutatott: TE!

Mr. Ullmann idegtől ráncos arcát hirtelen hálás mosoly varázsolta tíz évvel fiatalabbá. Az Atya intésére készséggel indult meg felé, és csak egy pillanatra eszmélt fel, amikor a férfinak nyújtotta egyetlen gyermekét. Szemében kétely ült, melyet Jeremiás Atya azonnal észrevett és egy bizalomgerjesztő mosollyal és újabb biccentéssel orvosolt. Mr. Ullmann egy pillanatig még ellenállt, aztán elengedte Emily-t. A kislány pehelykönnyű volt. Bőre falfehér és csurom víz. Szeme körül karikák, piciny mellkasa alig emelkedett gyenge légzése nyomán. Bágyadtan nyitotta a szemét a férfira, mint aki csak most veszi észre, hogy nem otthon van. Meggyötörten is bájos tekintetében nem ült félelem, csak kíváncsiság.

– Hol fáj, pici? – kérdezte Jeremiás Atya őszinte szeretettel. Emily engedelmesen mutatott a köldöke tájára. Az apja aggódva közelebb lépett és könyörgő hangon szólt:

– A hasa fáj a kicsikémnek, hetek óta, láza is van, az utóbbi napokban lett a legrosszabb, mindig csak egyre rosszabb. Nem is eszik már. Kérem, segítsen, kérem! Isten irgalmazzon...

– ENNEK A GYERMEKNEK A HASA FÁJ! – kiáltotta Jeremiás Atya, megértvén, de válasz nélkül hagyva a férfi sirámait. Nem látta értelmét túlragozni – ÁLLAPOTA SÚLYOS – egyik karjában erősen tartva Emily-t, a másikkal maga mellett intett. A sátor lapja mögül, házilag gyártott szerzetesi ruhában, csukjában és lehajtott fejjel egy alak sétált elő a sötétből. Alkata alapján nőnek tűnt, két kezében aranyszínű kelyhet tartott ünnepélyesen. Színpadias léptekkel közelítette meg őket, majd a kelyhet Jeremiás Atya kinyújtott kezébe adta.

– ISTEN SZAVÁT, JÉZUS KRISZTUS MUNKÁJÁT SZENTELT VÍZZEL FOGANATOSÍTJUK MOST! – improvizálta az Atya, majd óvatosan a kislány forró homlokára löttyintett a kehelyből, és inni is adott neki belőle. Aztán belekezdett.

– JÉZUS KRISZTUS, KI ELJÖTTÉL KÖZÉNK, HOGY MEGGYÓGYÍTS MÉG EGYET KÖZÜLÜNK, SEGÍTS RAJTUNK MOST, SEGÍTS A KIS EMILY-N, KINEK A – (itt majdnem elszólta magát) – HASA FÁJ HETEK ÓTA, ÉS NEM ESZIK. SZABADÍTSD MEG EZT AZ ÁRTATLAN GYERMEKET A FÁJDALOMTÓL, ADJ NEKI ÚJ ÉTVÁGYAT, HOGY ERŐS IGAZ KÖVETŐD LEHESSEN MAJD. VEDD EL LÁZÁT, ADJ NEKI ÚJ ERŐT. ÉRINTSD MEG MOST, ÉRINTSD MEG, ÉRINTSD MEG MOST EZT A GYERMEKET!

Ekkor Jeremiás Atya megrázta a kis Emily-t, óvatosan, hogy ne okozzon fájdalmat, de azért elég erősen, hogy messziről is látható legyen. A tömeg felől zavaros moraj ért a fülébe.

– ÉRZED, KIS EMILY, AHOGY AZ ÚR HOZZÁD ÉRT? ÉRZED?

A kislány rózsabogárzöld szemeiben olyan mély értelem ült, mellyel Jeremiás Atya ideérkezése óta nem találkozott, de talán egész életében sem. Ártatlan, tiszta bölcsesség. Mentes minden népbutító szlogentől és közhelyes tanoktól. Őszinte, igaz és minden emberi gyarlóságok felett álló. Emily nem érezte Jézus Krisztus érintését a testén, de csodás tekintetét az Atyára vetve engedelmesen bólintott. Hihetetlen, hogy mennyivel okosabb mindenkinél, gondolta Jeremiás Atya és talán még egy könnycseppet is elejtett katarzisában. Az emberek látták, hogy Emily bólint, és már készültek a tapsra.

– Fáj még a hasad, Emily? – kérdezte finoman az Atya.

– Nem – hazudta kötelességtudóan a kislány. Szeme leragadni látszott.

– NEM FÁJ NEKI! – kiáltotta el magát az Atya – JÉZUS KRISZTUS MEGGYÓGYÍTOTTA EZT A GYERMEKET! – a magasba tartotta Emily-t – HÁLLELÚJA, HÁLLELÚJA, GLÓRI GLÓRI HÁLLELÚJA.

Mire a tömeg elcsendesedett, Emily már mélyen aludt az Atya karján. Az iménti szerzetesruhás nőalak – Isten tudja, honnan – ismét előkerült, és mellettük állt. Jeremiás Atya Mr. Ullmannhoz fordult, aki alig látott ki a könnyei mögül, és lehajolt hozzá.

– Mr. Ullmann – kezdte, és engedelmesen megszorította a férfi feléje nyújtott kezét – Emily nagyon elfáradt. Az isteni gyógyítás kimerítő folyamat. A Mindenható Úr kéri ÖNT, engedje, hogy a sátramban pihenjen egy pár órát. Úgy hiszem, így tudok mindent megtenni, hogy a gyógyulása tartós maradjon.

Mr. Ullmann még mindig nem engedte el a kezét, csak némán, zokogva bólogatott. Az Atya nem volt biztos benne, hogy ez csupán a túlfűtött lelki állapot nyoma, vagy a férfi valóban beleegyezését adja. Kénytelen volt kockáztatni. A szerzetesruhás alak felé nyújtotta a kicsit, aki szakszerű, gondoskodó mozdulatokkal vette át, majd lassan elindult vele a sátor felé. Mr. Ullmann még akkor sem hagyta abba a könnyes bólogatást, mikor a kislánya eltűnt a kekiszínű katonai sátor sötétjében.

– ÉNEKELJÜNK, GYERMEKEIM, HOGY MEGÜNNEPELJÜK EZT A CSODÁT! RÓBERT EVANGÉLIUMÁNAK ELSŐ ZSOLTÁRÁT HOZTAM MOST NEKTEK! – majd mosolyogva, jobbra-balra dőlve rákezdett:

DON’T WORRY… ABOUT A THING… ‘CAUSE EVERY LITTLE THING IS GONNA BE ALL RIGHT…

Száz meg száz ember énekelte vele a mennyei dalt, és Jeremiás Atyának erősen kellett koncentrálnia, hogy ne nevesse el magát.

Éppen mire kifogyott volna a reggae-számokból, akkor kezdett el szétszéledni a tömeg. Lassan, először egyesével váltak le, aztán hármasával, végül egész gócok oszlottak szét: későre járt, és a város lakói ilyenkor már mind igyekeztek nyugovóra térni. Egy jobb világban, az Ősök világában ilyetén performanszokból Jeremiás Atya megélhetett volna. Talán lesz még olyan idő… De miket gondolok – eszmélt fel: ennél sokkal fontosabb küldetése van. Amikor a tömeg már nem tűnt többnek házi összejövetelen egybegyűlt tétova társaságnál, alázatosan meghajolt és lelépett a szószékként használt ládáról. Óriás léptekkel sietett a sátor felé.

– Atya! Várjon! – McLemore polgármester hangján felismerhető volt, mennyit is dolgozott azon, hogy a megfelelő hatást érje el vele, és teljes összhangban volt megjelenésének minden egyéb részletével. A helyi viszonyokhoz képest aránytalanul ápolt öltönnyel, az egyenes tartással, a tökéletes fogsorral, a zsírtalan koponyával, melyen könyörtelenül dülledtek ki az erek. Még gyérülő, de egyenesen fésült haja is azt üzente: rám bízhatod a város vezetését. De akár az életedet is. Mint mindenkor, McLemore most is két leghűségesebb testőrével érkezett. Az egyiknek olyan veszett volt a tekintete, mint azoknak a sugármérgezett kutyáknak, melyekkel a Vörös Erdőben találkozott. A másikról, akit elvileg Luca-nak hívtak, az Atyának valamiért mindig az jutott az eszébe, hogy ha fejbe vágná egy hatalmas vasrúddal, bizonyára útobbi hajlana el. Nagyon szerette volna elkerülni a találkozást a polgármesterrel, de tudta, most muszáj bármit megtennie, hogy minél hamarabb lerázza. Félúton megállt, letörölte az arcáról az ösztönös fintort, kényszeredett mosolyt vett fel (megteszi), és megfordult.

– McLemore polgármester! – tettetett lelkesedéssel tárta szét karjait – ami a sátor felállítását illeti…

– Csudába a sátorral – szakította félbe a polgármester, egyik kezével színpadiasan intve – nem lesz rá szüksége. Jó hírem van a számára. Ezután a beszéd után nem kérdés a számomra, hogy maga érdemli az elsődleges lelkészi címet a városban. Jövő héttől beköltözhet a templomba – emelte a magasba ökölbe szorított kezeit, mintha őt magát érte volna a megtiszteltetés.

– De polgármester úr, mi lesz…

– Maga ne aggódjon a részletek miatt – kedves hangja mögött az Atya mindig is érzett valami bujtatott fonákságot – Nekem a város vezetőjeként felelősségem, hogy az embereket a legkompetensebb atya vezesse a hit útján.

– Biztos vagyok benne…

– Gratulálok az új címéhez, Jeromos.

– Tisztelettel, uram, Jeromos a remeterák, a nevem Jeremiás.

– Nos, igen – vakarta meg a fejét McLemore – a nevekkel mindig is bajban voltam, ezt nézze el nekem.

– Természetesen.

– Köszönöm. Szép estét!

– Szép estét, polgármester úr – hajbókolt lelkesen, majd, meg sem várva McLemore távozását, visszafordult és folytatta útját a sátor felé.

– Jeremiás! – szólt ismét a remekül kidolgozott hang. Az Atya ismét megtorpant, de mire megfordult volna, McLemore keze már a vállán pihent, és intett, hogy menjen csak tovább.

– Hallgatom, polgármester úr.

– Egy javaslattal, ha élhetnék.

– Örömmel fogadom – igyekezett visszatartani a torkából előtörni kívánó türelmetlenséget.

– A beszéde zseniális volt. Mindazonáltal, úgy hiszem, hasznos lenne, ha a továbbiakban a sok szeretet és gyógyítás mellé becsempészne némi… khm... bosszút is. – összeszorított hüvelyk- és mutatóujja a kérés csekélységét volt hivatott kifejezni. Felismervén az Atya értetlenségét, McLemore folytatta – Tudja, büntetést, megtorlást, halált. Az embereknek fontos érezniük az egyensúlyt. Nem kell sok, épp csak megemlítés szintjén. Az emberek könnyebben motiválódnak egy olyan isten által, aki nem csak megjutalmazza a jót, de megbosszúlja a gonoszt is.

Az Atya szeme előtt egy pillanatra könyvként nyílt ki a polgármester. A valódi motivációk. A meztelen igazság. Az álarc oly rövid ideig esett csak el róla, hogy Jeremiás szinte fel sem fogta, ami mögötte van. Elképzelése sem volt, mennyi ideig várt türelmesen a polgármester, míg ő megértette a kérés lényegét és elvetette az összes lehetséges választ, ami először eszébe jutott, lévén, csak hátráltatták volna a céljában.

– Természetesen, polgármester úr! – helyeselt végül.

– Köszönöm, Jeremiás – ahhoz képest, hogy bajban van a nevekkel, most hirtelen elég jól megjegyezte.

– Polgármester úr – biccentett az Atya búcsúzás gyanánt, és leszegte a fejét. Már csak pár méter… és már ott is van.

– Jeremiás Atya!

– Igen, polgármester úr – ezúttal már külön energiákat emésztett fel, hogy lefaragjon a válaszról minden obszcén kifejezést. A polgármester közelebb lépett, és vele a testőrök is.

– Esetleg bemehetnék, hogy üdvözöljem a kis Emily-t? Vezetőként felelősségemnek hiszem.

– Ó, polgármester úr, én nem hiszem, hogy… – habogta Jeremiás és ösztönszerűen lépett a bejárat elé, hogy elállja az utat – … Emily mélyen alszik… – nem számított erre a kérésre.

– Márpedig én szeretném meglátogatni a kislányt.

És akkor Jeremiás Atya megértette. Most először hagyta cserben McLemore-t a tökéletességig edzett, negédes hangszíne. Mondatában nem volt kérés, sem óhaj. Könyörtelen parancs volt, mögötte az üzenet, a kegyetlen üzenet, hogy nem lehet tudni, mi történik, ha ez az ember nem kapja meg, amit akar. Az egyenesen fésült haj most rideg következetességet sugallt, a kidülledő erek mintha a bujkáló könyörtelenség apró jelei lettek volna. A kiszámíthatatlanság jéghideg felismerésére az Atya ismét megdermedt. A két testőrre nézett: a veszett tekintetű alig várta, hogy megkapja a parancsot és kibelezze őt. A másik, akit Luca-nak hívtak, a végrehajtók tapasztalt egykedvűségével bámult rá: nem akarlak bántani – üzenték a fagyos, bölcs szemek – de megóvni sem. Ha az a feladat, hogy kibelezzelek, hát ez van, pajtás.

Aztán ismét a polgármesterre nézett, aki, most már jól tudta, bármire képes azért, amit a fejébe vesz. Hiszen egy ilyen veszélyes világban így lesz valakiből polgármester. Fanatikusokat vezető hitetlen. Birkanyáj élén járó ordas. Akinek módjában áll megadásra kényszeríteni még egy hadsereget is, nem hogy egy szerencsétlen, kövér, földalóli…

NEM!

Nem, nem, nem, azt nem, félős, az lehet, de gyáva nem lesz. A kis Emily-nek szüksége van rá, és odabent vár. És még ha az Istennel kell is megküzdenie, akit ma az égre hazudott, hát akkor vele is szembeszáll, mert nincs, aki elég rémisztő lenne, hogy a beindult bélmozgása, az elgyengült lábai és a medencéjébe vissza igyekvő heréi fontosabbak legyenek annál, amire vállalkozott.

– A kis Emily mélyen alszik – szólt végül, hangszínét mintha épp az előtte álló alaktól kölcsönözte volna – talán az Ön számára is jövedelmezőbb volna a család, vagy esetleg még nagyobb nyilvánosság előtt köszönteni őt. Mondjuk, ha szervezne egy vacsorát a nagy öröm alkalmából, vagy egy nyílt téri fesztivált…

Kihúzta magát, hogy már-már belesajdult a háta, szemét egyenesen a polgármesterre szegezte, és csodálatos érzés kerítette hatalmába: már nem fél. Ezt McLemore is észrevehette, mert felemás színű szemeit először ide-oda váltogatta az Atya szemei között, aztán bölcs beleegyezéssel bólintott: tudok valamit, amiről nem tudom, hogy micsoda, de jobb, ha tudod, hogy tudom.

– Micsoda remek ötlet – csattant fel hirtelen, arcára oly hirtelen került vissza a mindennapi álnokoskodás maszkja, mintha sose vette volna le – milyen jó, hogy ilyen remek emberek élnek itt, közöttünk. Kompetencia – mutatott Jeremiás felé – kompetencia. Ezt szeretem.

Ujjaival továbbra is elismerően integetve megfordult és lassan elindult, nyomában a két emberével, akik közül persze a veszett tekintetű vette le róla utoljára a szemét, és még akkor is a belezésen járt az esze. Jeremiás ekkor vette észre, hogy az ökölbe szorított kezébe növő hold alakú sebeket vágtak a körmei.

Éjfél is elmúlt már, a város elcsendesedett. Az emberi zsibongás, mely néhány órája még teljes hosszában megtöltötte az utcát, most átadta a helyét a tücskök ciripelésének, a kutyák lusta ugatásának és a katonai sátor mögött rögtönzött hordó-tábortűz meleg pattogásának. A lángok illó porfelhőt festettek vörösre, ahogy Jeremiás Atya lehúzta a kezéről a véres gumikesztyűt. A szintetikus anyag sercegve adta meg magát, ahogy a hordóba dobta, és egy pár pillanatig orrfacsaró bűzt árasztott. Az Atya egy ócska kisszékre ült, mely rég eltört volna a súlya alatt, ha nem elég puha a föld, hogy a falábak negyedig belésüppedjenek. Csak ült ott, és nézte a lángokat. Sikerült. Túl fáradt volt, hogy a győzelem eufóriája megkörnyékezhesse. Az apja mondta neki mindg, hogy az igazi hőstetteket nem kíséri örömünnep, és az igazi hősök sem élveznek dicsfényben fürödni. Csak teszik, amit kell. És mindezidáig nem is gondolt rá, hogy amit tesz, az hősiesnek számít. Most, amikor ráébredt, hogy talán mégis, apró félmosoly ült ki az arcára; ennél többre nem futotta. A sátor lapja meglebbent, és egy másik kisszéket szorongatva a köpenyes nőalak tűnt elő, ezúttal fehér köpenyben, melyet minden irányban elmosódó vérfoltok tarkítottak. Letette a széket és az Atya mellé ült. Az ő súlya alatt szinte egyáltalán nem süppedt be a szék. Köpenye zsebéből egy doboz cigarettát vett elő és rágyújtott. Jeremiás Atya hagyta, hogy békében elszívja, és csak mikor a csikk szikrázva pattant a hordó belső falán, szólalt meg.

– Hogy van a kicsi?

– Alszik. Megmarad.

– Szeretném megköszönni a segítségét, Katalin nővér. Remekül teljesített ma.

– Enyém a legkevesebb érdem.

– Maga nélkül nem sikerült volna.

– Mégis maga vitte a pálmát. Az a beszéd… – kacagott fel – egyre jobb lesz benne.

– Köszönöm. Azt hiszem, a végére már egészen megtetszett.

– Az feltűnt – komolyodott el a nővér hangja – talán túlságosan is.

– Mire gondol?

Katalin nővér előrehajolt a széken és újabb cigarettára gyújtott.

– Arra, hogy a hit, amit ilyen csodálattal gúnyol, tolajdonképpen az én hitem is.

– Maga már több ízben bizonyította a hitét. Egy lapon sem említhető az itteniek fanatizmusával. Én nem a hiten gúnyolódom, hanem az elvakult báránycsordán.

– Ők itt születtek a felszínen, és nincs róla valódi fogalmunk, hogy min mentek keresztül, és legfőképpen arról nem, hogy az ő őseik meg azoknak az ősei min mentek keresztül. Hogy miket tettek és hogyan kellett élniük a puszta fennmaradásért. Hibáztatna egy neandervölgyit, amiért nem rendelkezik huszonharmadik századi erkölcsökkel? Vagy egy háborús veteránt, amiért nem teljesen ép az elméje?

– Hagyták. Volna. Meghalni. – kezével lassan, ütemesen intett, kiemelve minden egyes szót – A tulajdon szülei. Mert az elvakult hitük szerint eretnekségnek számít egy vakbélműtét.

– Ez egy pont Önnek.

– Magát is bánthatná, hogy ezek az emberek bazári trükkökké degradálják a maga hitét.

– Engem nem bánt – fújta ki a füstöt Katalin nővér.

– Persze, hogy nem. Viszont hadd kérdezzek valamit… Honnan jött az ötlet a ruhámba rejtett morfiumos fecskendőről?

– Ha azt mondanám, hogy az Úr szólt hozzám, elhinné?

– Magának? Minden további nélkül.

Katalin nővér szégyellősen elmosolyodott.

– És most hogyan tovább, Dr. Clevinger?

Jeremiás Atya némán bámulta a rögtönzött tábortűz haldokló lángjait. Amikor Katalin nővér először megkereste a helybélieket, hogy felajánlja a szakmai segítséget, elhajtották, s csak kis híja volt, hogy nem sült el még rosszabbul a találkozás. Késsel és tűvel gyógyítani eretnekség. Ezek a sátán eszközei. Máglyára való, aki ilyesmire vetemedik. Menekültek is volna, minél messzebb erről a rettenetes helyről, ha nem találkoznak a kis hasfájós Emily-vel, és fel nem ismerik a tüneteit. A prédikáció kósza ötlet volt csupán, aztán a dolog csak adta magát. Nem tudta, mi lesz, mert mindezidáig nem volt terv a folytatásra.

– Továbbállunk – mondta kurtán – vagy ahogy lesz.

Katalin nővér bólintott és a cigarettája pislákoló csonkjával meggyújtott egy újabb szálat.