Talán fél óra is eltelt, és páran éppen megkezdték ideges mozgolódásukat, mire Tóth közlegény sziluettje előtűnt a Szabadság-hidat átkaroló tejködből. A szakaszon távolról is látható volt a megkönnyebbülés.

- Őrmester úr - törte meg a csendet gunyoros hangjával az egyik közlegény - nem úgy van, hogy az ilyesmit mérnökök meg utászok csinálják és nem ilyen félkegyelműek?
- De úgy van - köpte a választ az őrmester, miután néhány másodpercig rágta azt - és ha mutat nekem egy darab utászt vagy mérnököt, örömmel odaküldöm az én emberem helyett. Totya ügyes és közöttünk neki van a legjobb műszaki érzéke.
- Ami, tekintve, hogy egyikünknek sincs egy fikarcnyi sem, nem sokat jelent.
- Molnár, ha nem bízik a társában, maga is nyugodtan leellenőrizheti a tölteteket. Ha nem, hát fogja be az arcát.

Tóth közlegény cikkcakkban haladt, a hídon szerteszét kiégett autóroncsokat épp csak jelzésértékűen érintve: kerülte a nyílt tereket, de látszott rajta a köd okozta biztonságérzet és némi sietség. A pesti oldalról lánctalpak csikorgása és dízelmotorok állhatatos dübörgése szökött át a katonák fülébe, sokukban elemi rosszullétet okozva. Az utolsó néhány métert Totya olyan sebességgel tette meg, hogy nehezére esett a megállás, csaknem nekiütközött az őrmesterének.

- Minden rendben? - kérdezte az.
- Minden rendben - felelte Totya, majd teátrális mozdulattal felettese kezébe nyomott egy kapcsolót.
- Oké, emberek - kiáltott fel a tisztes, miközben Molnár közlegény tenyerébe tette a detonátort - mindenki fedezékbe! Robbantás egy perc múlva!

Az egység rendszertelen masszaként széledt szét a hídfőnél. Mire letelt az egy perc, páran még keresgélték a megfelelő fedezéket, ám az őrmester határozott hangjára, mely szerint húzzák már be a valagukat valahova, és hogy az Isten áldja meg őket, hamar összepréselődtek valahol. Felkészülni - hangzott az őrmester parancsszava. Molnár közlegény barátságos mozdulattal Horváth közlegénynek adta át a kapcsolót, melyet Horváth közlegény rögtön továbbított is Jeneinek, aki azonnal el is passzolta valaki másnak. Amikor a "robbantás" ukáz elhangzott, a kapcsoló még bőszen utazgatott a katonák között, végül Orczy kiskadétnál állapodott meg, aki láthatóan az első volt, aki érdemben megfontolja, hogy ez egy nagy lehetőség. Ezt olyannyira megtette, hogy azonnal pánikba is esett. Társai egyetlen percig élvezhették az édes eseménytelenséget, mire Tóth ismét megjelent, kikapta a fiú remegő kezéből a kapcsolót, közölte, hogy még ennyit sem lehet rátok bízni, balfaszok, majd aktiválta az elsütő szerkezetet.

A fülsiketítő robbanássorozatot durva lökéshullám követte. A Szabadság-híd legyőzött vastitánként nyögött fel haláltusájában, keserű, fémes nyikorgására nem volt, ki ne fogta volna be a fülét. A folyóból óriás-csobbanás üzente: célpont megsemmisítve. Csak miután a hangzavar abbamaradt, érkezett meg a porfelhő, melyből a zubbonyuk ujjába szuszogva keresték a kiutat valamennyien. Habár látni nem lehetett huszonöt méternél messzebbre, kisvártatva újabb, halkabb robbanások jelezték, hogy a többi hidat őrző egységek osztoznak a kettes szakasz döntésében.

Budát elzárták az orosz megszálló erők elől.

Egy időre.

- Én ezt nem értem, uram - szólította meg az Őrmestert Orczy kadét húsz perccel később, mikorra a por elült, ám a kettes szakasz még nem igazán tért magához. A legtöbben csak tétován bámulták a romokat a rakpart feletti betonkorláton ücsörögve - a százhármas protokoll szerint nem az lett volna az eljárás, hogy megpróbáljuk megvédeni a hidat, és csak ha minden esélyünk oda lett, akkor robbantjuk fel?
- PFFF - fakadt ki Molnár - Őrmester, hát ez eddig hogy nem jutott az eszünkbe? Nem is értem, miért nem a kölyök vezeti az egész kibaszott hadsereget! Már rég nem itt tartanánk.
- Nem kell gúnyolódni - préselte ki a fogai között a kölyök - csak meg akarom érteni.
- Nem kell megértened semmit, csak hogy hogyan repül a golyó. Minden másra ott van az őrmester.
- Orczy, a lelked puha és rózsaszín, mint a babapopsi - fűzte még hozzá egy másik katona, majd barátságosan megveregette a kölyök vállát, aki ezzel el is engedte a dolgot.

Matejka tizedes melléjük állt , majd színpadias mozdulattal levette a sisakját és a hasához tartotta.

- Te most gyászolsz? - kérdezte Molnár.
- Azt hiszem, ez egy tragikus pillanat.
- Lehet, hogy az - felelte Molnár, és ő is levette a sisakját.
- Szégyenkeznünk kéne?
- Miért?
- Amit tettünk.
- Mi mást tettünk volna?
- Semmit.
- Akkor.
- Csak az motoszkál a fejemben, hogy ettől még úgy fognak emlékezni ránk, mint a magyarok, akik lerombolták a saját hídjaikat.
- Ha lesz, aki majd emlékezni ránk így, vagy úgy - szólt közbe az őrmester - már megérte.

Ebben a pillanatban fegyverropogás hallatszott a ködfedte túlpartról, és számos lövedék zúgott el visítva a kettes szakasz katonáinak feje felett. Molnár és Matejka azonnal visszavették a sisakjukat.